Először fel kell iratkozni a hírlevelükre, az e-mail cím link formájában a főoldal tetején megtalálható (némi reklám alatt). Havonta küldenek levelet – ez az ára az ingyenes könyvnek. Az üzenetben van az aktuális könyv szerzője, címe, valamint egy kód, amit a “vásárláskor” meg kell adni.

A kód birtokában megkeressük a Phoenix Pick oldalán a könyvet. Igen, bogarászni kell, de végül is érthető, bevételekből élnek, arra ösztönöznek, hogy nézegesd a többi könyvet is. Persze egyszerű szöveges kereséssel rögtön rábukkanhatunk a kívánt könyvre.

Ebben a hónapban Stephen Leigh The Shape of the Silence című könyve érhető el ingyenesen. Ha a könyv alatti “Free ebook of the month” feliratra kattintunk, egy egyszerű oldalra jutunk, ahol meg tudjuk adni a kódot. Utána már csak arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy rajta vagyunk-e a levelezési listájukon, aztán a letöltési oldalra kerülünk. Ez a könyv pdf, mobi, epub, pdb és lrf formátumban érhető el. Én a mobi file-t szoktam letölteni, közvetlenül a Kindle olvasómra.

Kedvcsinálónak íme a The Shape of the Silence ajánlója:

First contact was never supposed to be like this.

A sudden rift appears in near-earth space, causing electronic components to permanently fail and cause total chaos. As Earth’s fragile technological society disintegrates, no one can answer the obvious question: What is the rift, and who or what has created it?

A new generation comes to age attempting to answer these questions, and Taria Spears, an anthropologist, is selected as part of the crew on the exploratory ship Lightbringer. Lightbringer’s mission is to investigate the worm-hole-like Rift and, if possible, to pass through it to find out what lies on the other side, and to seek some answers.

But what if all they find is an alien culture where sound, not sight is the primary sense?

“Replete with adventure, mystery, and sociological conflict.”—Publishers Weekly

• vannak-e logikai buktatók,
• a szereplők jól kidolgozottak, hihetőek-e,
• a cselekmény érdekes-e,
• milyen benyomásuk van, jó-e az írás,
• vannak-e magyartalan kifejezések, mondatok, helyesírási hibák?

Van néhány novellám, rövid történetem, amellyel kapcsolatban nagy segítség lenne a független, külső szemlélő véleménye. Aki írja, gyakran nem veszi észre a hibákat – mindenkinek szebb a saját gyermeke, ugye!

Szóval, ha van kedved olvasni egy kicsit, jelezd a kommentben, vagy írj a meszaros.gyula[kukac]gmail.com címre! Kérlek, csak akkor jelentkezz, ha hajlandó vagy megírni a véleményedet. Pillanatnyilag önkéntes alapon megy a dolog (nem tartom kizártnak, hogy később kitalálok valami jutalmat a leghasznosabb véleményt adónak, de most még nem ígérek semmit).

A Firkálsz? egy kezdeményezés kezdő írók számára, célja, hogy felhívja a kiadók figyelmét a friss tehetségekre. Ha írtál egy könyvet, elküldheted, és az ismertetője felkerül a Firkász? oldalára. Ez után bolggerek – akik sokat olvasnak, sőt maguk is írnak – választanak közülük, elolvassák, és véleményt mondanak.

A napokban tettem fel véleményemet a Skarlátvölgy című könyvről.

Kattintsatok át a Firkálsz?-ra, nézzétek meg milyen könyvekről van szó!

Az angol nyelvterületen mostanában sok szó esik a magánkiadásról. Csak keress rá a self-publishing vagy indie publishing szavakra, tonnaszám találsz olvasnivalót! Nem csak szó esik róla, hanem zajlanak is az események. A hagyományos könyvkiadási modell inogni látszik, a kiadók erősen törik a fejüket, hogy mit kezdjenek a jelenséggel. Az e-könyvek eladási adatai csúcsokat döntöttek az elmúlt időszakban. Egyre többen használják ki az Amazon, Barnes & Noble, Smashwords, Lulu (és még sorolhatnám tovább) által nyújtott lehetőséget, hogy megjelentessék könyveiket.

Az egyik fontos jellemzője a magánkiadásnak, hogy megkerüli a kiadókat. Nem vagyok kompetens, hogy részletesen elemezzem a kiadók szerepét a könyv életútjában, de van néhány dolog, ami fontos, amikor magánkiadásról beszélünk. Az egyik, hogy a kiadóknak jól bejáratott rendszere van, a színvonalas könyvek megjelentetésére. Átszűrik a hozzájuk küldött műveket, válogatnak, és azt adják ki, ami érdemes rá. (Az más kérdés, hogy néha mellényúlnak, de hát nem könnyű a vásárlói piac változásait követni.) A kiválasztott művek szerkesztésen mennek át. Nem csak a helyesírási hibákat küszöbölik így ki, hanem magának a történetnek a javítására is javaslatot tesznek, ha szükséges. Hagyományos kiadó által megjelentetett könyvben nagyon kevés az ilyen jellegű hiba. A hagyományos kiadóknak jól bejáratott kapcsolataik vannak értékesítési láncok felé, ezen kívül a könyvet reklámozni is tudják. Viszont nyilvánvaló, hogy csak korlátozott számú könyvet tudnak megjelentetni, rengeteg kézirat kerül a süllyesztőbe.

A magánkiadás egyik előnye, hogy olyan könyvek is megjelenhetnek, amelyekre a hagyományos kiadóknak nincs kapacitása. Sok jó könyv juthat el az olvasókhoz, amelyeket egyébként nem adtak volna ki.

Az érem másik oldalán vannak azok a magánkiadásban megjelent könyvek, amelyek jobb lett volna, ha a fiók mélyén maradnak. Gyenge, slamposan megírt történetek, amelyeknek semmi esélye sem lett volna átmenni a kiadók szűrőjén. Amikor a könyvesboltban hagyományos kiadású könyveket böngészünk, először eldöntjük milyen zsánert szeretnénk, aztán a fülszöveg alapján kiválasztjuk azt, amelyik érdekel bennünket. Egy magánkiadású könyvnél ez nem elég. Akármilyen érdekfeszítőnek találjuk a rövid leírás alapján a történetet, semmi biztosíték arra, hogy a könyv jó lesz. Mostanában több self-published könyvet is olvastam angolul. Volt, amelyikre négy csillagot adtam az ötből, de volt amelyiket otthagytam a felénél. Ami ilyenkor segíthet, a könyves oldalakon adott értékelés. Ha két darab ötcsillagos értékelést kapott, az valószínűleg két családtagtól vagy baráttól jött, akik segíteni akartak. De ha harminc értékelésből húsz ötcsillagos, a többi pedig megoszlik, akkor valószínűsíthető, hogy olvasható könyvről van szó.

Mivel a magánkiadás nem megy keresztül a kiadói gépezeten, hiányzik a reklám. Az olvasók nem értesülnek arról, hogy megjelent a könyv. Ezért a szerzőnek magának kell gondoskodnia a promócióról. Sok technika és trükk született erre mostanában, kezdve a szerzői blogtól, a Twitteren keresztül a Facebook használatáig. A szerzőnek időt és energiát kell belefektetnie, de ha egyszer elkezdenek beszélni róla, és az olvasók megosztják barátaikkal és ismerőseikkel az információt, sikeres lehet a könyv. Persze feltételezve, hogy maga a könyv jó.

A magánkiadásnál felmerül az ár kérdése. Aki nyomon követi az ár-stratégiát amit az Amazon vezetett be, láthatja mennyire megosztott ezen a területen a szerzői társadalom. Az egyik nézet szerint magasabb áron kell adni a könyvet, ezzel is mutatva, hogy értéket képvisel, az alacsonyabb ár csak leminősítené. A másik vonal azt mondja, adjuk olcsón, így több olvasót szerezhetünk, annyival többet, hogy a végén több lesz a bevételünk, mintha drágábban adtuk volna. Nem akarok belemenni részletekbe, ez nem egy eldöntött, talán nem is eldönthető vita. Mindenesetre abban egyetértés látszik, hogy a magánkiadásban megjelent könyvekért nem lehet annyit kérni, mint a bestsellerekért. Kivéve persze, ha a könyv magán-bestsellerré válik.

Az olvasók örömére, a magánkiadás magával hozott egy jelenséget, amit úgy jellemezhetnénk, hogy “ingyen könyvet értékelésért cserébe”. Az olyan oldalakon, mint a Goodreads vagy a Librarything az írók ingyen példányt ajánlanak fel, ha az olvasó értékelést ír a nagyobb könyvértékesítő portálokon. Eddig körülbelül tíz könyvet kaptam így ingyen, három vagy négy még olvasásra vár.

Jó hír a magyarul íróknak, hogy van már néhány hazai próbálkozás is, érdemes szétnézni a Publio vagy a  Herald People háza táján. Nem kiadó, de érdekes kezdeményezés a kezdő írók segítésére a Firkálok.

Nos, ezek jutottak eszembe a magánkiadásról, biztos vagyok benne, hogy lehetne még taglalni a témát. Ha van hozzáfűzni valód, esetleg tapasztalatod, oszd meg kommentben!

Elsőként nézzük meg a hasonlatot!

A hasonlat két dolog összevetése, amelyek között legalább egyféle hasonlóság van. A két dolgot párhuzamba állítjuk a hasonló tulajdonságok alapján. Általánosan használt az ismeretlen dolgok ismerthez való hasonlítására, hogy az olvasó jobban megismerkedhessen a bemutatni kívánt dologgal.

A hasonlat könnyen felismerhető az olyan, mint, amilyen, akár, mintha, úgy, ahogy, akkora stb szavakról, valamint a -ként toldalékról.

A lélek a testben olyan, mint a madár a kalitkában.

Amikor rám mosolyogsz, mintha a nap kelne fel.

Úgy változtatja a véleményét, ahogy a szél ingatja a fűszálat jobbra-balra.

A harcosok oroszlánként üvöltve zúdultak az ellenségre.

Olyan vagyok hozzád, mint apa a hülye gyerekéhez! (Bocs, ezt nem hagyhattam ki. )

Időnként negatív értelemben is használjuk, illetve ellentétbe állítjuk a leírandó dolgot olyannal, amit jól ismerünk.

Nézz oda, nem is vagy olyan sötét, mint az éjszaka!

A hasonlat igazi ereje akkor mutatkozik meg, amikor valóban egy ismeretlen dolgot szeretnénk bemutatni. Ilyenkor segít azt elképzelnünk, és beépítenünk az ismertek közé.

Joe kidugta fejét a raktárépület sarka mögül, és a láthatárt fürkészte. A raktár mögötti gyepen túl liget kezdődött, a messzeségben a hegyek körvonalai látszottak. Joe a kezében tartott készülék kijelzőjére nézett. A villogó felirat láttán újra összeszorult a gyomra. Több millió elszabadult nanorobot! Hogyan engedhette ezt meg a labor biztonsági szolgálata? Valaki alaposan megüti a bokáját! Ismét a távolba nézett. Először nem volt biztos benne mit lát, de pillanatról pillanatra jobban kirajzolódott az ezüstösen csillogó felhő. Egyre közeledett, egyenesen Joe irányában. Milliónyi repülő nanorobot. Mint méhraj, zúgva, jobbra-balra csapongva, gomolyogva a fák koronája fölött.

Rögtönzött jelenet, de azt hiszem jól érzékelteti a hasonlat működését. Nem valószínű, hogy az olvasónak van tapasztalata nanorobotokkal kapcsolatban, de a méhrajhoz és annak mozgásához való hasonlítás segít elkpézelni az elszabadult bestiákat.

Foto: http://poetrypoem.blogspot.com

Aki írni akar, annak nyilvánvalóan ötletekre van szüksége. Ahogy a legnagyobb fa is apró magból kel ki, úgy a leghosszabb regény is egy ötlettel kezdődik. A mondás azt tartja, hogy “a téma az utcán hever”, sokan azonban nem ismerik fel, és elmennek mellette. Rendszeresen futok bele blogbejegyzésekbe, amelyek az írói blokk feloldásáról szólnak. Segítséget próbálnak nyújtani azoknak, akik csak bámulják az üres lapot, és egy épkézláb mondat sem jut eszükbe.

Erről eszembe jut nagymamám, aki málnaszedés közben mindig azt mondta: “Ne csak azt nézd, ami repül,hanem azt is, ami mászik!” Azaz ne csak a felül hivalkodó szemeket szedjem le, hanem hajoljak le, és nézzek be alul a bokorba is. És bizony, gyakran ott találtam a legérettebb málnaszemeket. Ha ezt az írásra vonatkoztatom, azt mondom: nézzünk a “lábunk elé”, járjunk nyitott szemmel a világban, és próbáljunk a dolgok mélyére látni.

Szerencsére én még nem tapasztaltam meg az író blokkot, sőt, általában több ötletem van, mint amit meg tudok írni. Legalább öt kötetre való anyag lapul most is a jegyzetfüzetemben.

Akik néha megtapasztalják az üres lap szindrómát, akik inspirációt keresnek, vagy akik csupán több ötletből szeretnének válogatni, azoknak érdemes kipróbálni a játékot a nyitómondatokkal.

Valahogy így megy: *

1. Szánj egy óra hosszát arra, hogy csak nyitó mondatokat írsz. Mintha elkezdenél egy regényt, vagy egy novellát. Vegyél elő egy szótárat, üsd fel véletlen helyeken, bökj rá egy szóra, és írj az alapján egy mondatot. Nem baj, ha első látásra nem tűnik valami jó ötletnek.
2. Válaszd ki azt a hármat, ami a legjobban tetszik. Amiben legtöbb fantáziát látsz, ami beindítja a képzeletedet.
3. Csavarj rajta. Gondold tovább, változtass rajta, hogy érdekesebb legyen.
4. Válaszd ki azt, amelyik legjobban tetszik, és írj az alapján egy jelenetet. Ne dolgozd ki a cselekményt előre, csak hagyd, hogy kibontakozzon ahogy írod.
5. Olvasd át, értékeld. Ha látsz benne fantáziát, akkor dolgozz tovább az ötleten. Vagy menj vissza egy másikhoz, és írj azzal is egy jelenetet. A harmadikkal is, ha úgy érzed, érdemes.

Nagy rá az esély, hogy a végére lesz egy érdekes történeted, amit tovább finomíthatsz.

* Direkt nem felkiáltójelekkel írtam, mert úgy hatott volna, mintha kiabálok veletek, és kényszeríteni akarlak, pedig nem. Na de most már nyomás írni!

Olvastam egy szerkesztő cikkét az angliai Writing Magazine-ban, ami érintette ezt a témát is. A szerkesztő szerint körülbelül tíz változatát kell megírni a kéziratnak ahhoz, hogy kiadható legyen. Huh, meglehetősen soknak tűnik! Nézzük csak, mit javasol, hogyan vigyük végig a folyamatot:

1. A teljes könyv első, nyers kézirata.

2. A cselekmény struktúrájának pontosítása, a (logikai) lyukak betömése.

3. Karakterek részletesebb kidolgozása.

4. Párbeszédek tökéletesítése.

5. A nyelvezet és az ábrázolások finomítása.

6. Részek átszervezése.

7. Konfliktus rétegek hozzáadása.

8. A kritikus nyitó oldalak tökéletesítése

9. További munka a karakterek fejlesztésén.

10. Átolvasás a hibák után.

A lista lényegre törő, mondhatni szűkszavú, némely ponton lehet, hogy nem ugyanazt értjük alatta, mint a cikk szerzője.

Úgy gondolom, el lehet jutni kevesebb lépésben is a kész könyvig. Ez a fajta lebontás viszont lehetővé teszi, hogy egyszerre egy dologra koncentráljon az ember, és célirányosabban dolgozzon a kéziraton.

Ti hány lépésben juttok el a kész változatig?

Mi is a Hollywood formula?

• Lényegében néhány “szabály”,
• amelyeket betartva maximális érzelmi töltés adható a történetnek,
• amely mögött száz év filmes tapasztalata áll, és
• amely nagyszerűen alkalmazható nem csak filmekre, hanem regényekre is.

Ha a szereplőket nézzük, a formula három fő karaktert helyez előtérbe:

• Főszereplő, aki valamilyen konkrét, elérhető dolgot akar. Nem olyan általánosságban kell gondolkodni, mint például a szabadság, vagy szerelem, hanem azt a bizonyos ellenséget akarja legyőzni, vagy azt a bizonyos lányt akarja meghódítani.
• Antagonista (huh, ez nagyon magyartalanul hangzik, de az ellenfél nem pontosan adja vissza). Ő az, aki akadályokat gördít a főhős elé. Nem szükségszerűen a rossz fiú, illetve nem biztos, hogy első látásra nyilvánvaló ez. Példaként a Dark Knight filmet hozta fel, amiben Batman valódi célja nem a város megmentése, hanem, hogy végre kiszállhasson. Ezért nem Joker az antagonista, hanem Harvey Dent, aki baklövései miatt nem tud az az erős kezű ember lenni, aki átvehetné Batmantől az igazságosztást.
• Társ, aki elkíséri a főszereplőt kalandjai során. Tapasztalattal rendelkezik adott dolgokban – sokszor ő a bölcs -, ezért tanácsot adhat, vagy kalauzolhatja a főszereplőt. Gyakran kettejük közötti párbeszédet használ a rendező arra, hogy a filmen átívelő témát megvilágítsa.

A film cselekményének is megvan a saját ritmusa. Anders a könyvet a filmhez hasonlítja, és a film egy percét egy könyv oldalnak veszi. Három részre osztja az egész történetet:

1. Első harminc oldal, amelyben bemutatásra kerülnek a fő karakterek, és megtudjuk mit akarnak. A 11-13. oldal környékén a főszereplő fontos döntés elé kerül (mint például a Mátrixban, amikor Neonak el kellett döntenie, beveszi-e a pirulát), amely alapvetően befolyásolja majd további útját.
2. Harmincadiktól kilencvenedik oldalig a cselekmény bonyolódik. A formula szerint a hatvanadig oldalig olyan események történnek, amelyek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel. A hatvanadik oldaltól válaszokat kezdünk kapni. A kilencvenedik oldal környékén van a mélypont, amikor a főszereplő olyan messze kerül céljától, hogy az elérhetetlennek tűnik.
3. Az utolsó harminc oldal eseményeit a “végső csata” fejezi ki a legjobban, ami nem feltétlenül harcot jelent, de a főszereplő mindent bedobva küzd azért, hogy elérje célját.

A történetnek akkor van vége, amikor a főszereplő elérte célját, legyőzte ellenfelét és helyreállította (közben gyakran megromló) kapcsolatát a segítő társsal. Ezek minél közelebb vannak egymáshoz időben, annál nagyobb az érzelmi hatás.

Persze kellő rutinnal elkezdhetünk játszadozni a részek hosszával. Például a Die Hard második részében kb 10-15 perc az első rész, a többi pedig mind a “végső csata”, mégis jól működik.

Felmerül a kérdés, vajon tényleg kell-e nekünk ez a formula? Nem ábrándultunk-e már ki a Hollywood-i szuperprodukciókból? Hiszen gyakran előre tudjuk merre fog kanyarodni a történet. Úgy gondolom, két dolog miatt érdemes ismerni ezt a formulát. Az egyik, hogy jó mankót ad kezdő íróknak, hogyan építsék fel regényüket. A másik, hogy szándékosan eltérve ettől, egyedi könyveket lehet létre hozni, amelyek nem másolják az elcsépelt sablont.

Ti mit gondoltok?

Foto: deltaMike

Van ez a dolog, amit az angolban “Show, don’t tell”-ként emlegetnek. Mutasd meg a történetet cselekményen, interakción, párbeszéden keresztül! Ne meséld el, mint egy kívülálló, szárazon, mintha iskolai történelemkönyvet írnál! Mutasd meg a főszereplő tettein keresztül, mutasd meg ahogyan beszél a többi karakterrel, mutasd meg mi történik! Mintha filmet néznénk.

Sokat olvastam erről, úgy tűnik alapvető hibának számít, ha az író csak közli ami történik, nem pedig eseményeken keresztül mutatja meg. Mondok egy egyszerű példát:

Julcsi szeretettel fogadta férjét, amikor az hazaért a munkából.
- Kész a vacsora – mondta kedvesen.

Julcsi szélesre tárta az ajtót, férje nyakába ugrott, magához szorította és megcsókolta.
- Ez aztán a fogadtatás – mosolygott Ádám miután lélegzethez jutottak. Átkarolta felesége derekát, és bementek a lakásba.
- Kész a vacsora – monda Julcsi, beletúrt Ádám hajába, és cuppanós puszit nyomott az arcára.

Ugye érzékelhető a különbség? Az elsővel ellentétben, a második változat megmutatja, milyen az, amikor Julcsi szeretettel fogadja a férjét, és kedves hozzá. Ez így rendben is volna. Én azonban valahogy félreértettem a dolgot.

Első regényemen kéziratának második változatán dolgozom. Mielőtt nekiláttam, elolvastam az első változatot, friss szemmel.  Két következtetést vontam le: 1. a történet nem rossz, kicsit finomítani kell még rajta, 2. a szöveg csapnivaló. A hibák között felfedeztem, hogy félreértelmeztem a mutasd meg, ne mondd el szabályt. Az egész olyan volt, mintha rendőrségi jelentést olvastam volna: a főszereplő ezt tette, aztán odament, és azt csinálta. A rossz fiú ezt csinálta, mire a főszereplő amazt, aztán arra a helyre ment, és amazt csinálta. Párbeszédek persze vannak benne, de  nem kétséges, hogy azokon is dolgoznom kell még. Hiányoznak belőle részletek, amelyeknek nem kellett volna kimaradniuk akkor sem, ha alkalmazom az aranyszabályt. Hiányzik egy csomó háttér-információ a szereplőkről, nem is beszélve a jellemüket megmutató apróságokról. Hiányzik a helyek atmoszférájának megteremtése. Hiányoznak részek, amikor leírásokkal kicsit lassul a cselekmény sodrása, hogy lélegzethez jusson az olvasó.

Pffhh! Miért nem tudja az ember rögtön úgy megírni, ahogyan szeretné? Persze, értem, hogy miért, és ez is megérne egy misét, de most más a lényeg. Amit tanultam az egészből: a “Show, don’t tell” nem nekem szól. Illetve nekem is, de nem azt jelenti, hogy száraz eseményláncolatot kell írni, és kihagyni azokat az elemeket, amelyek érdekessé, színessé, élvezhetőbbé teszik a könyvet. Most megyek, folytatom a második kéziratot, aztán lehet, hogy harmadik is lesz majd.

Ti hányadik változatnál szoktátok azt mondani, hogy “na, ez már jó lesz”?

A szivárvány tövében

Nem tehetek róla, scifi rajongó vagyok. Kiskorom óta vonz a tudományos fantasztikum, Asimovon, Dicken, Clarke-on és hasonlókon nevelkedtem, már ami az irodalmi érdeklődésemet illeti. Ezen kívül imádom kipróbálni a kütyüket. Mobiltelefon, ipod, e-book olvasó, távirányító, nem tudom megállni, hogy ne nyomkodjam őket. E kettő kombinációja biztosan nyerő nálam. Ezért tekintettem várakozással Vinge könyve elé.

A történet a jövőben játszódik, amikor az internet hihetetlen fejlődésen megy keresztül, és átformálódik a mindennapok részévé. Olyan ruhákban járnak az emberek, amelyek speciális kontaktlencsékkel együtt viselve lehetővé teszik a virtuális világhálózatra való csatlakozást. Nem csak azonnali hozzáférést biztosítanak a temérdek információhoz, hanem virtuális rétegek valóságra való helyezésével megváltoztatják a környezet kinézetét. Saját szobád helyett középkori trónteremben érzed magadat, apró kiszolgáló robotokból képzeletbeli szörnyeket varázsolhatsz, és ez még csak a jéghegy csúcsa. Gyakorlatilag a világon bárkit meglátogathatsz virtuálisan, például közös iskolai feladatot készíthetsz chilei diákokkal. Ebbe a világba csöppen bele Robert Gu, a rendkívül rosszindulatú volt költő, akit Alzheimer kórból gyógyítanak ki, sőt néhány új gyógymód alkalmazásával megfiatalítják. Gunak nem csak az ismeretlen világhoz kell alkalmazkodnia, hanem furcsa kalandokba is keveredik. A háttérben világméretű terv bontakozik ki az emberek akarata fölötti uralom átvételét célzó technika kifejlesztésére.

Először is, nagyon tetszett ahogyan Vinge bemutatta az új világot a hétköznapi ember szemével. Hogyan lehet eligazodni a mindent átszövő információáradatban és megtanulni a virtuális valóságok kezelését? Hogyan változnak az emberi kapcsolatok ezek hatására? Szinte odavarázsol bennünket az elképzelt világba, megtapasztalhatjuk a technikai fejlődésnek nem csak az előnyeit, hanem a hátrányait is.

Értékeltem, hogy a szereplők jól kidolgozottak. Nem szuperhősök, hanem hétköznapi emberek saját örömeikkel és problémáikkal.

Az események háttérbeli mozgatórugója egy nagyszabású terv annak kidolgozására, hogyan befolyásolható az emberek akarata tömegesen. Ha sikerülne a megvalósítása, új távlatok nyílnának nem csak a rámenős, célzott kereskedelem, hanem az ideológiák emberekre való rákényszerítése előtt is. És még ki tudja mire lenne képes rossz kezekben. Sajnos a poén korán le lett lőve. Rögtön az elején kiderül, hogy ez a tét, a játszma ennek megakadályozásáért folyik. Így nem durran akkorát a befejezés.

Van egy nagyon érdekes “csata” a könyvben: laboratóriumi és más kiszolgáló robotok harcos lényekké változnak a virtuális valóságban, és két játék ideológiája csap össze egymással a könyvtár megszerzéséért. Párhuzamosan láthatjuk a valóságot, és a virtuális világot, ahol a fantázia szinte határtalanul szárnyalhat.

Az jövő színes, érdekes leírása és az élő karakterek ellenére talán kicsit túl lett ragozva,  elyenként túlírtnak éreztem.

Összességében jó könyv, minden scifit szeretőnek ajánlom!