esteepictures.wordpress.com

Nancy Baker a tálcára tette a két pohár forrócsokit, és kivitte a fiatal párnak, akik az ablak mellett összebújva turbékoltak. Már arra sem volt lelki ereje, hogy felvegye jól begyakorolt felszolgálói egyenmosolyát, csak letette a poharat a két fiatal elé. A lány rámosolygott, megköszönte, aztán visszafordult a fiúhoz, és súgott neki valamit, amin mind a ketten jót nevettek.
Nancy sarkon fordult, és könnyeit nyelve hátra sietett, át a lengőajtón, a személyzetnek fenntartott részbe, lerogyott a kopott fotelbe, és szabadon engedte könnyeit.
Az asztalon nagy doboz papírzsebkendő feküdt, Nancy kivett egyet, és megtörölte könnyes szemét. Két nap sírás után az ember azt hinné, hogy elapadnak a könnyek, de úgy tűnt a bánat biztosítja az utánpótlást. Nancy még sosem érezte magát ilyen nyomorultul, igaz, most fordult vele elő először, hogy elhagyta, akit szeretett. Dannal két évig jártak, igazából az első igazi szerelem volt a lány életében, és azt hitte örökké tart. Két nappal ezelőtt rá kellett döbbennie, hogy még a legnagyobb lánggal égő szerelem is véget érhet. A világ rózsaszínből szomorú barnába és gyászos feketébe ment át, és Nancy úgy érezte, ez már így is marad. Talán Dan nem is rajongott érte annyira, mint amennyire mondta, talán nem is közösen képzelte el a jövőjüket, Nancyt ezek a kétségek mardosták.
Loretta dugta be fejét az ajtón, amikor meglátta a síró lányt bejött, és leült mellé.
– Eltört a mécses, aranyom?
– Már azt hittem túl vagyok rajta… – hüppögte Nancy – de akkor megláttam azt a párt… és eszembe jutott …
Nem tudta befejezni, újra erőt vett rajta a zokogás.
Loretta vigasztalóan átkarolta a lányt.
– Sírd csak ki magadat! – mondta az érett nők tapasztalatával, és megsimogatta Nancy haját. – Meglátod, utána könnyebb lesz!
– Nem lesz – ingatta a fejét Nancy. – Már sosem lesz.
Ismét nyílt az ajtó, és Freddy, a kávézó tulajdonosa lépett be, meglepődve a két nő láttán.
– Mi ez a sírás–rívás, lányok? – kérdezte.
Loretta villámló tekintetet lövellt feléje.
– Freddy!
– Mi van? Nem ő az első, akivel szakítottak.
– Békén hagynál minket egy kicsit? Köszönjük!
Freddy megadóan égnek emelte karjait, és magukra hagyta őket.
– Ne is foglalkozz vele, drágám, csak hozza a formáját!
Nancy kihúzott egy újabb zsebkendőt az asztalon lévő dobozból, belefújta az orrát, aztán a kukába dobta, a másik száz mellé.
– Nem akarok többé szerelmes lenni! – mondta két hüppögés között.
– Dehogynem, aranyom, dehogynem – mondta Loretta, és magához húzta Nancyt, nem törődve vele, hogy a blúza nedves lesz a könnyektől.
Loretta már a találkozásuktól kezdve kedvelte Nancyt, és gyakran anyáskodott felette, amikor Nancy elveszettnek érezte magát az élet viharai közepette. Mint például most, amikor az a szemét Dan faképnél hagyta, romba döntve a szerelmes lány életét.
– Miért nem mész haza, és pihensz egy kicsit? – kérdezte Loretta.
– Még nincs vége a műszakomnak – hüppögte Nancy.
Loretta az órájára nézett: éjjel kettő múlt tíz perccel.
– Ugyan, fél kézzel is kiszolgálom azt a néhány éjszakai baglyot, aki ilyenkor betéved. Majd kimentelek Freddynél. Menj, próbálj meg aludni egy keveset!
Nancy könnyei lassan elapadtak. Semmi kedve sem volt hazamenni az üres lakásba, de dolgozni sem bírt, addig semmiképp, amíg a kinti szerelmes pár a saját szerencsétlenségére emlékezteti. Bólintott, és megtörölte szemét egy újabb zsebkendővel.

– o –

Tom Sullivan alig negyvenes tempóban haladt, és a környéket figyelte. Már egy órája nem történt semmi, a diszpécser csak tőle messze lévő bűncselekményekhez riasztott, amit rendőr kollégái elintéztek. A tétlen körözéstől vagy egy parkolóban való várakozástól valamivel jobb volt, ha riasztást kapott, és volt mit csinálnia, de általában csak egy újabb lúzert kellett lekapcsolnia utcai rablás, betörés, vagy más szánalmas bűncselekmény miatt. Az órájára nézett: kettő múlt tíz perccel, még három óra és ötven perc maradt a műszakból. Aztán hazamehet, és szájon csókolhatja “legjobb barátnőjét”, a Johhny Walkeres üveget. Egyre gyakrabban keresett vigasztalást a piában, de munkaidőben sohasem ivott. Utána is csak addig, amíg be nem dőlt az ágyba, hogy kialudja a részegséget. Aztán a következő munkakezdésig nem nyúlt az üveghez, és szín józanon ment dolgozni.
Néha elgondolkodott, hogy miért nincs barátnője, de még nem jutott el a megoldásig. Nem volt valami férfiszépség, de csúnya sem, amolyan átlagos, legalábbis a haverok szerint. Ezer lány randizik átlagos pasikkal minden este, miért épp ő nem? Talán a munkája az oka, lehet, hogy túl sokszor vállal éjszakai műszakot. Legalább ilyenkor nem kell jópofiznia a sok karrierista kollégával, akik legfőbb tevékenysége az előléptetésért való nyalizás a főnöknél.
Lehet, hogy megváltoztatta a rendőri munka? Túl sok mocskot látott, és az ellenük kiépített pajzs távol tartotta a lányokat is?
Az is lehet, hogy egyszerűen még nem találkozott az igazival. Azt mondják, azt rögtön tudja az ember, amikor meglátja. Tom teljesen elégedett lett volna, ha nem első, hanem második, vagy akár sokadik látásra lesz szerelmes, csak lett volna valaki, akibe beleszerethet. Egyelőre nem így nézett ki, senki sem volt a láthatáron.
A haverok azt mondták, társaságba kellene járnia és ismerkednie, de a hideg kilelte a sok álszent libától, akik szórakozás ürügyén csak azzal foglalkoztak, hogy kivel lehetne a leghamarabb ágyba bújni. Tomnak kétségtelenül hiányzott a szex, de olyan valakire vágyott, akivel utána értelmesen el lehet beszélgetni.
Sóhajtott egyet, a hamutartóból újabb fogpiszkálót vett elő, és a szája sarkába dugva unottan rágcsálni kezdte. Az órájára nézett: még három óra negyvenöt perc a műszakból.

– o –

Nancy belebújt könnyű blézerébe, fogta táskáját, és haza indult. A hátsó kijáraton ment ki, nem akarta látni a szerelmeseket. A hűvös éjszakai levegőtől megborzongott, de nem volt kedve begombolni a blézert. A földet nézte maga előtt, és lassan sétált a megszokott útvonalon, nem is foglalkozott az ismerős utcákkal, egy pillantást sem vetett a fényes kirakatokban kiállított csinos ruhákra, amelyeket máskor sóvárogva csodált meg.
Mi lesz vele most? Dan elhagyta egy másik lányért, aki nagyobb hajlandóságot mutatott a fiú extra kívánságainak teljesítésére. Nancy úgy érezte, a szívét abroncs fogja körül, gyomra pedig görcsben volt már két napja. Enni sem volt kedve, Loretta hiába tukmálta folyton. A munka kicsit elterelte a figyelmét, kivéve, amikor sírógörcsöt kapott egy pár láttán. Amikor nem volt mivel lefoglalnia magát, az elmúlt két év járt az eszében, a Dannal töltött szép napok. Egyszer azt olvasta, hogy ilyenkor az emlékek megszépülnek, mint egy régi fotó, ami csak a szépet mutatja, ő azonban egyre másra fedezte fel az árulkodó jeleket Dan viselkedésében. Persze így utólag már mindegy volt, és csak abban segített, hogy megértse: előbb–utóbb bekövetkezett volna az elkerülhetetlen. Pedig eleinte azt hitte, Dan az igazi, és hogy örökké fog tartani. Házasságról, gyerekekről álmodozott. Most azt kívánta bárcsak ne lett volna olyan jó, akkor nem szenvedne ennyire.
Még a park is az elmúlt kapcsolatra emlékeztette, amikor elhaladt a pad mellett, amelyen vadul csókolóztak. Szemébe ismét könnyek gyűltek, alig látta maga előtt a fák között vezető gyalogutat. Jó lett volna megszűnni létezni, hogy végre vége legyen a lelkét szorongató fájdalomnak. A park széléhez érve nem is figyelte, hogy egyáltalán működik–e a közlekedési lámpa, lelépett az úttestre, hogy átkeljen.
Az autó váratlanul bukkant fel, lámpája elvakította Nancyt. Megmerevedett, és ijedtében mozdulni sem tudott. Földbe gyökerezett lábbal, tágra nyílt szemmel nézte a gyorsan közeledő fényeket, és átvillant az agyán, hogy talán így kell, hogy véget érjen az egész.

– o –

Tom leengedte az ablakot, hogy a hűvös levegő felfrissítse egy kicsit. Kiköpte az ablakon a fogpiszkálót, és megbámulta az út mellett álló autószalonban kiállított terepjárókat. Egyszer majd neki is lesz ilyen puccos autója, gondolta.
A sarkon a lámpa váltott, Tom gyorsított, hogy át tudjon menni, amíg zöld. A céltalan autózgatásnál csak a pirosnál való értelmetlen várakozás volt unalmasabb. Az utca teljesen üres volt ilyen késő órán, jobboldalt, a sövény mögött a parkban is nyugalom honolt.
Már csak néhány méterre volt a lámpától, amikor egy nő lépett le a járdáról, és tétován megtorpant. Nem lett volna szabad ott lennie, pirosan világított a gyalogos lámpa. Mégis ott állt, és nem mozdult, csak megbabonázva nézett a közeledő kocsira.
Tom a fékbe taposott, és félre kapta a kormányt. A gumik csikorogtak, és a kocsi élesen balra fordult. Sikerült elkerülnie, hogy telibe kapja a nőt, de túl késő volt, az autó oldala eltalálta. Tom hallotta a tompa puffanást. Félelem markolt a gyomrába: elütött valakit.
Jóformán meg sem állt az autó, Tom már ki is ugrott, és a földön fekvő nőhöz rohant. Hanyatt, karjait széttárva feküdt, és nem mozdult. Tom letérdelt mellé, és kitapogatta pulzusát. Gyenge, de stabil volt. Az autó stoplámpájának és az utcai világításnak a fényében vörös–neon színekben játszott az arca, és nagyon sápadtnak tűnt. Ahogy ott feküdt eszméletlenül, különös nyugalom honolt az arcán, Tom egyszerűen szépnek látta.
Nem habozott, felnyalábolta, ügyetlenkedve kinyitotta a rendőrautó hátsó ajtaját, és az ülésére fektette a lányt. Bevágódott a sofőrülésre, és kilőtt a legközelebbi kórház irányába. Később eszébe jutottak az elsősegély tanfolyamon tanultak: gerincsérülés lehetősége miatt, ha csak lehet, ne mozgassuk a sérültet. Akkor már késő volt ezen rágódnia. Csak az járt a fejében, hogy megmentse a nőt, aki – bár a saját hibáján kívül –, az áldozatává vált. Ebben a nyomorult életben más sem hiányzott, mint hogy megöljön valakit.

– o –

Nancy azt álmodta, hogy a tenger felszínén lebeg, felette a vakítóan fényes ég. Hangokat hallott, emberek beszéltek körülötte. Ismerősek voltak a szavak, de az értelmük megszökött, mint ahogy a víz kifolyik a nyitott ujjak között. A hangok kellemesek voltak, különösen az egyik, amelyiket a legtöbbet hallotta, és amely úgy tűnt, folyamatosan vele van. Együtt ringanak a tengeren, és társa a próbálkozásban, hogy megragadja a folyton elillanó gondolatokat.
Nancy elvesztette az időérzékét, de úgy tűnt évszázadokat töltött már ebben a békés, nyugodt ringásban, társával a kellemes baritonnal, aki kitartott mellette. A végtelen tengeren fog most már lebegni, amíg világ a világ.
Aztán egyszer csak elhalványult a fény, a vakító ég elsötétedett, és furcsa, ütemes pittyegő hang hatolt be addig háborítatlan világába. Nancy megpóbált a fehérség után nyúlni, de karja nem akart engedelmeskedni. Csak feküdt az immár teljes sötétségben, csalódottan. Még egy erőfeszítést tett, hogy felemelje a kezét, ezúttal sikerült, de hirtelen olyan fáradtságot érzett, hogy vissza is ejtette maga mellé.
A kellemes baritont hallotta ismét, és érdekes módon a hangok most szavakká álltak össze, értelmet nyertek, bár annyira különösen hangzottak, hogy gondolkodnia kellett mit jelentenek.
– Nancy … Jézusom … megmozdultál! Adja az ég, hogy magadhoz térj! Rögtön visszajövök, csak szólok a nővérnek!
Egy meleg kéz biztató szorítását érezte a karján, és a barátságos hang magára hagyta. Szólni akart, hogy várjon, nem menjen el, de csak hörgésszerű hang jött ki a torkán. Valami megakadályozta, hogy beszéljen, valami volt a szájában.
Lépéseket hallott, és  fény támadt, talán felkapcsolták a villanyt. Nancy túlságosan fáradt volt, hogy kinyissa a szemét. Egy női hang azt mondta:
– Minden rendben van Nancy. Kórházban van, balesete volt. Ne ijedjen meg, egy cső van a torkában, amit rövidesen kiveszünk. Kérem maradjon nyugodtan, azonnal jön az orvos.
Nancy szólni szeretett volna, visszakérni a barátját, a hangot, aki társa volt a végtelen fehérségben, de a fáradtság erőt vett rajta, és hagyta, hogy magába fogadja a jótékony sötétség.

– o –

Néhány nap múlva Nancy az ágyban ült, felpolcolt háttal. A gyógytornász az imént ment el, de előtte még elégedetten megpaskolta a kezét:
– Meglátja, kedvesem, hamarabb kipattan ebből az ágyból, mint gondolja.
Nancyt egy pillanatra optimizmus fogta el, de eszébe jutott Dan, és a világra ismét sötét árnyék borult. Nemsokára kikerül a kórházból, de a szomorúságnak nem lesz vége, a magány hazakíséri, és vele marad. Talán jobb lett volna, ha a kómában marad, akkor tovább lebeghetett volna a kék tengeren, és hallgathatta volna az elképesztően meleg hangot.
A nővér zavarta meg a gondolatait, aki bejött, és teát tett le a kis asztalkára. Nancyra nézett, és mosolyogva megjegyezte:
– Maga nagyon szerencsés, hogy ilyen barátja van. Állandóan itt ült maga mellett, és valami könyvből olvasott. Kint toporog. Beengedhetem?
Nancy szíve megdobbant. Dan visszajött volna? Hiányzott neki, és rájött, hogy mégsem tud nélküle élni? Furcsa módon az örömbe rögtön fájdalom is vegyült az átélt csalódás miatt. Nem tudott igazán bízni abban, hogy Dan visszajön, és nem is volt benne biztos, akarja–e. Lassan bólintott azért a nővérnek, akár lesz is, jobb előbb túl esni rajta. Megmarkolta a paplant, és lelkiekben készült a találkozásra.
A nővér kiment, és egy férfi lépett be. Nancy meglepetésére nem Dan volt az, hanem egy ismeretlen, rövid, szőke hajjal és kék szemei. Nagyon szép szemei voltak, Nancyt a kék tengerre emlékeztették. Virágcsokrot tartott a kezében, maga előtt tartva, mintha félne, hogy akár egy szirmának is baja eshet. Tétovázott egy pillanatig, aztán közelebb lépett az ágyhoz.
– Szia Nancy – mondta. – Nem is tudod, mennyire örülök, hogy jobban vagy.
Nancy tágra nyílt szemekkel nézett rá. A baritont hallotta, amely végig mellette volt, a fehér ringatózás közben, az évszázados lebegésen keresztül. Aki megvigasztalta, aki mesélt neki, még ha a szavakat nem is értette, de jóleső melegséggel töltötte el.
A férfi esetlenül átnyújtotta a virágot.
– Tom Sullivan vagyok – mondta. – Én ütöttelek el.

– o –

Nancy hamar lábra állt. Az orvosoktól megtudta, hogy kómában volt. Meglepődött, hogy csak egy hétig feküdt öntudatlanul, ám még inkább meglepődött, azon, hogy Tom Sullivan rengeteg időt töltött a betegágya mellett. Rendszerint egy romantikus könyvből olvasott, amit Nancy táskájában talált, de sokat mesélt neki a saját életéről is.
Nancyt csodálattal töltötte el, hogy van valaki, aki a bajban is mellette állt, akkor is, amikor csak magatehetetlen báb volt.
Egyik délelőtt Tom bevallotta, hogy először lelkiismeret furdalásból látogatta meg. Még sosem ütött el senkit, és sokkolta, hogy az egyetlen ilyen eset éppen szolgálat közben történt.
Tom közvetlenül az ágya mellett ült egy széken, frissen vasalt egyenruhában, szolgálatba készülve, és Nancy több, mint csinosnak találta. Hallgatta, ahogy beszél, közben pedig elmerült a kék szemekben. Időnként a férfi szájára tévedt a tekintete, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne bámulja feltűnően.
Tom elmondta azt is, habár a lelkiismeret furdalás még nem múlt el teljesen, az utóbbi időben egyáltalán nem emiatt jött. Végül a lepedő szélét gyűrögetve, kibökte:
– Nancy, el kell mondanom valamit, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki!
Nancy komolyan bólintott, de alig bírta elfojtani mosolyát, annyira cukinak találta a férfit.
– Az a helyzet, hogy beléd szerettem. Tessék, kimondtam! Ha nem akarod, nem akaszkodom rád, és békén hagylak, de nem vagyok jó színész, és előbb–utóbb magad is rájöttél volna. Jobb, ha előbb túl vagyok rajta.
Nancy megszólalni sem tudott. Csak nézte Tomot, kék szemét, kisfiús mosolyát, és a fehér végtelenre gondolt barátjával, a meleg baritonnal. Felfoghatatlan volt számára ez az önzetlenség, szívét melegség töltötte meg. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Intett a férfinak, hogy jöjjön közelebb. Tom közelebb hajolt, mint aki várja, hogy Nancy titkot súgjon a fülébe.
– Tom Sullivan, megcsókolhatsz! – mondta mosolyogva.

– o –

Egy hét múlva Nancy Tomba karolva állt a járdán, és a másik oldalon álló kávézót nézte. Hangulatos helynek látszott, ha a nagy ablakok valamelyike mellett ücsörögsz, nézheted, ahogy az emberek rohannak mindennapi dolguk után, közben pedig élvezed, hogy neked jutott néhány meghitt perc a gőzölgő kávé mellett. Az ablaküvegekre kacskaringós formát festettek, ami kávéscsészét és felette szálló párát formázott. Odabent emberek dolgoztak, székeket rakosgattak, törölgették a bútorokat, ami nyitás előtti utolsó munkálatoknak tűnt. Az ajtó felett a hely neve le volt takarva egy nagy vászonnal.
Nancy elkapta Tom pillantását, amint őt figyeli, és kíváncsi volt miért jöttek ide.
– Tudod, a baleset után – mondta Tom –, amikor a fegyelmi tárgyalásra vártam, végiggondoltam, hogy mit várok az élettől. Rájöttem, hogy csak vegetáltam, cél nélkül, csupán a napi megszokott, unalmas dolgokat végeztem, anélkül, hogy öröm lett volna az életemben. Rádöbbentem, hogy változtatnom kell, ha nem akarok idő előtt belefulladni. Nem akarom az utcát járni, és nap mint nap a mocsokkal szembesülni. A fegyelmin felmentettek, de már tudtam, hogy sosem térek vissza a szolgálathoz, hanem új életet fogok kezdeni. Olyan emberekkel akarok találkozni, akiknek örömet okozhatok, akik életét, ha csak egy kicsit is, de jobbá tehetem. Amikor megtudtam, hogy egy kávézóban dolgozol, az ötlet befészkelte magát a fejembe, mint a lámpás, ami megmutatja az utat. Így hát összeszedtem az összes megtakarított pénzemet, kértem hozzá egy kis kölcsönt, és íme!
Tom integetni kezdett, mire az egyik férfi odabentről visszaintett, aztán kijött az utcára, és az ajtó mellett meghúzott egy kötelet, amit Nancy eddig nem is vett észre. A vászon lehullott a földre, a férfi pedig felkapta, és hajtogatni kezdte. Tom kitárt karokkal a kávézóra irányába mutatott, amely ajtaja fölött festett, kalligrafikus betűkkel állt: Nancy és Tom kávézója.
– Az a helyzet – mondta Tom –, hogy kellene egy társ. Beszállsz?
Nancy nem bírta tovább türtőztetni magát, ugrálni kezdett örömében, és Tom nyakába borult.
– Hát persze, te nagy gyerek! Naná, hogy beszállok!
Tom átölelte, aztán kicsit eltartva magától, de még mindig a karjaiban tartva, megkérdezte:
– Kellene egy társ az életembe is. Abba is beszállsz?
Nancy válasz helyett megcsókolta, hosszan, ami felért egy ígérettel.

Reklámok